A fekete gyémánt

Ma délután sietve indultunk a Margitszigetre, hogy a Nap utolsó sugarait még kihasználhassuk. Persze mire kiértünk, elég komor felhők kúsztak a Nap elé, és úgy tűnt, nem akarnak továbbállni. A borúra jött a derű –részünkről. 

Egy kíváncsi vörösbegy ugrált a fákon és nézett le ránk hatalmas fekete szemeivel, megörvendeztetve bennünket. 

Ez a vörösbegy északabbról érkezett hozzánk télre.

 A tónál tőkés récék társaságában feltűnt egy másik vízi madárka is. Kétségbe esetten követte közeli rokonait és magas sípoló hangot adott ki. Időnként egy genetikailag rögzített mozdulatsorral próbálta magára felhívni a figyelmet. A csörgő réce a legkisebb termetű récefaj, mely hazánkban csak vonuló fajként figyelhető meg. Nagyon meglepett, hogy ez a helyes madár Magyarországon sajnos nem áll természetvédelmi oltalom alatt. 

Csörgő réce hímje, díszes tollruhájában.

A színes nádasban feltűnt egy apró füzike is, mely ugyan bizalmas természetű madár, de közeledtemre hamar felröppent egy közeli fára. Vártunk, de sajnos nem jött vissza. Az őszapók nyughatatlan mozgásukkal folyamatos kihívás elé állítanak. Még nem mondtam le egy jó őszapó fotóról. Talán könnyebb lesz őket télen, a lecsupaszodott fákon lefényképezni.

A füzike bizalmas természetű madár.

Tempósabbra vettük sétánkat, amikor egy farönk tövében egy nagy fekete madárra figyeltünk fel. A harkályfélék legnagyobb termetű képviselője, a fekete harkály (Dryocopus martius) került a szemünk elé. Látszólag ügyet sem vetett ránk, mi pedig nem törődtünk azzal, hogy kevés fény áll rendelkezésünkre, így fotóztunk, ahogy tudtunk. Szorgalmasan kopácsolta erős vésőcsőrével a rönköt és közben hosszú nyelvével kiragadta a zsákmányát (feltehetően hangyákat). Erős faroktollaival támasztotta magát és úgy tűnt, mintha ülne a fűben. Legalább öt percen keresztül hagyta magát fotózni, majd elrepült hangos kiáltások közepette. Megfigyelhettük, hogy a harkályoktól eltérő módon, nem hullámzóan repül, hanem inkább egyenes vonalban. 

A képen a fekete harkály tojó látható (a piros fejdísz nem húzódik le a homlokon).

Szerencsénk nem ismert határokat, ugyanis a sétánkat folytatva újra találkoztunk madarunkkal. Ekkor egy óriási platánfa korhadt ágában talált egy esővízzel teli kelyhet, melyből gyakran kortyolgatott. Jót mulattam azon, ahogyan időnként szinte gonosz tekintettel felkapta, majd himbálta fejét jobbra-balra. Természetesen a kéreg alatt megbújó, élő eleséget fürkészte.

A harkály a fában összegyűlt esővízzel oltotta szomját.

A fekete harkály varjú méretű (40-46 cm testhossz), koromfekete madár. A hím piros sapkát visel, a tojónak csak a tarkóját díszíti a piros folt. Szeme világos, szinte fehér, pupillája jól látszik. Feje oldalról hosszúkás, szögletes, nyaka pedig keskeny. Hazánkban állandó madár, elsősorban középhegységi bükkösökben, tölgyesekben, ártéri erdőkben és idősebb alföldi erdőkben fészkel. Ovális odúját maga készíti, akár 6-10 méter magasságban. Magyarországon védett faj, eszmei értéke 50.000 Ft.

Az MME Börzsöny Helyi Csoportjának honlapján (http://www.borzsony.org/) találtam egy jó leírást, ami a harkály utáni nyomkeresésben nyújt hasznos tanácsokat.

 „Télen keressük a félresöpört havat, a farok, a szárny vagy a láb által hagyott nyomokat a hangyabolyoknál, farakásoknál és fatönköknél. Ez a faj hosszú, függőleges és négyszögletes lyukakat készít táplálkozáskor, miközben a rovarokat keresi mélyen a fában. Gyakran táplálkozik alacsonyan, akár néhány napon keresztül is egy helyen „dolgozik”, ezért fontos, hogy a keresésnél külön figyeljünk a nagy faforgács halmokra, a lefeszített ké­regdarabokra és a teljesen kifaragott farönkökre.”