Ázalékállatkák

Az ázalékállatkák közé szűkebb értelemben a csillósok (Ciliata) tartoznak. A csillós egysejtűek fajokban igen gazdag, mikroszkopikus méretű csoportja az állatok világának. Testük egyszerű felépítésű, egyetlen sejtből áll, amely minden élettani feladatot ellát. Apró csillóik segítségével mozognak és táplálkoznak. Bomló növényi vagy állati maradványokat tartalmazó vizekben élnek. Megtalálhatók pocsolyákban, tavakban, holtágakban, algásodott akváriumok vizében, vázák állott vizében, szennyvizekben. Helyváltoztatásuk alapján két fő csoportra különíthetők a csillósok.

1. Szabadon úszó csillósok

Amphilepsus

Megnyúlt vízcsepp vagy "S" alakjáról ismerhető fel ez az egysejtű, amelynek mérete 30-300 mikrométer. A mozgékony oldalán hosszabbak a csillói. Alacsony oldott oxigéntartalom esetén is megél.

Amphilepsus

Aspidisca cicada (Járólábas csillós)

Keringve úszó, a pelyheken mászkáló csillós, ami „lelegeli” a pelyhek felszínéről a rosszul kötődő szerves anyagokat, így megtisztítja azokat a bakteriális sejtektől. Alakja tojástól a kerek formáig változhat, háta bordázott.

Aspidisca cicada

Aspidisca lynceus (Járólábas csillós)

Az előző fajjal azonos az életmódja. Háta sima felszínű,  a testvégen pedig kiálló csücsök jellemzi. A biológiai szennyvíztisztítás optimális működését jelzi, ha nagy számban jelenik meg az eleveniszapban.

Aspidisca lynceus

Chilodonella

Csavarformában úszó, lapos testű, tojás alakú, 100-150 mikrométer hosszúságú csillós. A sejt belsejében jól felismerhető a hosszú, tölcsér alakú szájmező. Oldalnézetben megfigyelve csigaszerűen "rámászik" a pelyhekre. Lazítva a tömör pelyheket, lehetővé teszi az oxigén pelyhek belsejébe való bejutását. Vázák ázalékvizében gyakran megjelenik.

Chilodonella

Coleps

Oszlop alakú (számomra uborkára emlékeztető), 50-60 mikrométer hosszúságú állat. Fő határozóbélyege a hálós sejtfelszíni mintázat és a két caudális (farki) tüske. Ragadozó életmódot folytató rablócsillós. Jól tűri a víz alacsony oldott oxigén tartalmát.

Coleps

Dileptus

Megnyúlt, hajlékony testű állat, rendkívül hosszú, "hattyúszerű nyakkal". Az ellenkező testvége feltűnően pettyezett. Ragadozó, áldozatát messziről megérzi és letapogatja. Úszás közben "nyakával" előre-hátra csapkod.

Dileptus

Euplotes

Az Aspidisca sp. fajokhoz hasonló, de azoknál nagyobb és ritkább. 50-70 mikrométer hosszúságú, kerek vagy ovális "teste" áttetsző. Oldalán a megnyúlt csillók összefüggő köteget képeznek, mely egy fordított C-betűt ír le és ez felel meg a szájmezőnek. Hátulsó testvégén hosszú "tüskéket" visel.

Euplotes

Holophrya

Felfújt lufihoz hasonló, sűrűn csillózott állatka, ami úszása során a saját tengelye körül forog. Táplálékul leginkább megbénított, apró ostorosokat ragad el.

Holophrya

Paramecium (Papucsállatka)

Változatos méretű (100-350 mikrométer) fajok tartoznak ebbe a csoportba. Nevükre rászolgáltak papucs formájukkal. Hosszúkás, ovális testének elülső részén árokszerű bemélyedés található, ami a test közepén lévő szájnyílásig vezet. Többnyire baktériumokkal táplálkozik. Csillóinak mozgása egy merev lecsapás és egy hajlított felegyenesedés váltakozásával jön létre. A csillók összehangolt mozgásával a haladási irány  körül és a saját tengelye körül is forog a papucsállatka. Ezentúl csillóival a vízben örvényt keltve tereli a táplálékot a szájmező irányába. A felvett táplálék emésztése az emésztőűröcskében megy végbe, ahol bizonyítottan megváltozik a sejt kémhatása (a kezdeti savasról lúgosra). Kétféle sejtmagja van: a kisebbik felel a szaporodásért, a nagyobbik pedig az összes többi életfolyamatért. A papucsállatka a szennyezettebb vizek lakója. Tenyésztéséhez egy egy liter vízben főzzünk 20 percig szénát, szűrjük le, hagyjuk kihűlni, majd öntsük fel tiszta vízzel. Ez a főzet a baktériumok táptalaja. A táptalajból öntsünk egy befőttesüvegbe, amit oltsunk be a természetből hozott kevés iszappal vagy a vízinövények leveleiről lemosott, zavaros vízzel. Az üveget tegyük napos helyre, hagyjuk levegőzni. Nagyjából két hét múlva megjelennek benne a papucsállatkák.

Paramecium

Spirostomum

Megnyúlt, oszlop alakú, hajlékony testű csillós, amely akár 1-3 mm hosszúságúra is megnőhet. Testén hosszirányú bordázottság figyelhető meg, ezek a csíkolatok valójában a sejt belsejében lévő, összehúzódásért felelős fehérjefonalak. A testvégen nagy méretű vakuólum figyelhető meg. Az alacsony oxigéntartalmú, rothadó vizek kedveznek az állat elszaporodásának, így a vízminőség jelentős leromlásának indikátora.

Spirostomum

2. Helytülő csillósok

A továbbiakban aszerint érdemes őket elkülöníteni, hogy telepesen vagy magányosan élnek-e, illetve van-e a "szárukban" izomfonal vagy nincs.

Epistylis (Oszlopharangocska)

A nyeles egysejtűekhez tartozik, a pelyheken rögzülve telepeket képez és a pehelyközi térből táplálkozva, növeli a víz átlátszóságát. A nyelek merevek, ugyanis hiányzik belőlük a rugalmas összehúzódást biztosító fehérjefonal. Ez pedig az a fő határozóbélyeg, ami megkülönbözteti ezt az egysejtűt a Vorticella vagy a Carchesium fajoktól. Az egyes állatkák 200-250 mikrométeresek, de az általuk alkotott telep egésze akár a 2 mm-t is elérheti.

Epistylis

Opercularia

Kolóniaképző egysejtű, melynek nyeléből hiányzik az izomfonal. Gallér nélküli, szűk szájmező jellemzi ezt a csoportot.

Opercularia

Carchesium (Harangkosbor)

Kolóniákban élő, helyhez rögzül egysejtű, ami a nyéllel együtt 100-150 mikrométer hosszúságú. A nyélben van izom, ami megtörik. A sejtek egy közös "ágról" erednek. Az állatok szára egyénileg képes az összehúzódásra, ami nem okozza a telep teljes egészénk összehúzódását. Akváriumból vett vízmintában érdemes keresni az állatot.

Carchesium

Zoothamnium
Kolóniaképző, helytülő állat, amelynek a nyelében folyamatos izom húzódik.

Zoothamnium

Vorticella (Harangállatkák)
Ezek a szesszilis állatok nem alkotnak telepet. Szárukban kontraktilis izom van, amely nagy erővel, gyorsan, spirálszerűen összehúzódik, ha valami hozzáér az állathoz. Ezek az egysejtűek gyakran alacsonyrendű rákok páncélján telepednek meg.

Harangállatkák alacsonyrendű rák testén

A harangállatkák típusfajai:

Vorticella microstoma: feje kerek formájú, a szájmezője szűk.

Vorticella microstoma

Vorticella convallaria: a szájmezője nagyjából olyan széles, mint a "feje", testében sötét szemcsék figyelhetők meg.

Vorticella convallaria

Vorticella campanula: nagyon széles szájmezőjéről ismerhető fel.

Vorticella campanula

 A Vorticella fajoknál megfigyelhető jelenség, hogy a fej leválik a nyélről, csillóövet fejleszt és elúszik. Ennek oka a víz alacsony oldott oxigén tartalma. Ha a fej alkalmas élőhelyet talál, ott nyelet növeszt és rögzül például egy pehely felszínén.

Leszakadt Vorticella fej

Suctoria (Szívókások)

A szívókások jelentősen eltérnek a csillósok többi csoportjától. Szájnyílásuk hiányzik, helyette szívó-tapogatóik vannak. Vízi növények vagy élő állatok testén tapadnak meg. Tapogatóik merev csövecskék, amelyek a végükön ragadós cseppeket választanak ki. Ragadozók lévén, a cseppekkel magukhoz tapasztják és megbénítják áldozatukat, majd kiszívják annak anyagait. Táplálékuk elsősorban más egysejtűek közül kerül ki (pl. Euplotes, Paramecium).

Suctoria

Tokophrya Euplotest zsákmányolt

Podophrya

Ez a csillós nem képez telepeket. Szívókái egyenletesen borítják az egész sejt felszínét. Az állat "feje" gömb alakú.

Podophrya

Tokophrya 

Körte alakú "fején" kettő vagy négy szívóköteg helyezkedik el. A Podophryához hasonlóan nem képez kolóniát.

Tokophrya

Stentor (Kürtállatka)

Helytülő állat, de van szabadon úszó formája is. Teste trombita alakú, szájmezőjét széles csillókoszorú övezi. A csillókoszorú spirálisan fut a mélyebben elhelyezkedő szájnyíláshoz és besodorja a táplálékrészecskéket. A kürtállatka a gazdag növényzetű állóvizekben gyakori.

Stentor

Ajánlott könyvek:

Urania Állatvilág, Alsóbbrendű állatok
Lovas Béla: Mikroszkóp-mikrokozmosz