Túra a Nyugat-Börzsönyben

A Börzsönybe az idei évben kezdtem el gyakrabban kijárni. Rájöttem, hogy Budapestről vonattal könnyen és rövid időn belül el lehet jutni. Amióta pedig beléptem a Magyar Madártani Egyesület Börzsönyi Helyi Csoportjába, azóta még inkább kötelességemnek érzem megismerni a hegység élővilágát. Immár harmadszor indultam túrázni egyedül, a mostani mégis izgalmasabbnak ígérkezett az előzőekhez képest. Mivel egy teljesen ismeretlen vidék hívogatott, most kissé lábremegéssel indultam útnak.  

Célpontom Márianosztra volt, ezért Szobig utaztam vonattal, onnan busz vitt Márianosztrára. Csendes falu fogadott, és meglepett az emberek közvetlensége. Ismeretlen gyerekek köszöntek rám, a boltban pedig a hentes próbált meg kiszolgálni engem. Illedelmesen elutasítottam, és már nyitottam is a térképemet, hogy elinduljak a kiszemelt útvonalon. Nem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy a Mária P+ mikor csatlakozott le a Z jelről, én határozottan folytattam utamat a Z jelölésen. A falu határát elhagyva folyamatosan emelkedő, köves út fogadott. Néhány sárga gyűszűvirág, baracklevelű harangvirág, valamint a tájidegen fekete fenyő szegélyezte az erdei utat, ami hamarosan két hegyi rétbe nyílt. Még a faluból szemezgettem a Kopasz-hegy sziklás csúcsával, de nem találtam meg a hozzá vezető jelet, ezért továbbhaladtam a Lengyel-rétek felé. A közelben örvös galamb búgott, ami megtörte a tájra ülő csendet. Utólag jöttem rá, hogy a könnyebb bejárást választottam, ugyanis innen a Z+ jelen elkanyarodtam a Bükkös-árok irányában. A Bezina-patak száraz, kőgörgeteges medrét sötét, árnyas szurdokerdő kísérte. Két fekete harkály válaszolgatott egymásnak, az egyiket röptében sikerült is megpillantanom. Felvettem telefonra a kiáltását és visszajátszottam neki, amit szerintem hallott, mert azonnal reagált rá. Azt gondoltam, hogy így közelebb tudom csalogatni és lefotózhatom, de a tervem nem vált be. Mindenesetre feljegyeztem magamnak, hogy a birding.hu oldalra feltöltsem a megfigyelést. Elérve a Bezina-rétet, az előzőnél is sötétebb, de fiatalabb erdőbe léptem. A patakmenti csalánosban feltűntek a nefelejcs apró, kék szirmai, majd az erdei varázslófű fehér, első pillantásra jelentéktelennek tűnő virágai. A Po jelölés levezetett a Vasas-kút forráshoz. Rövid pihenőt engedélyeztem magamnak Nagyírtáspusztán. Itt van a kisvasút végállomása, ahonnan elutazhatunk Nagybörzsönybe; továbbá a Hosszú-völgy erdészeti tanösvényének első állomása. Sokat segítettek az idő és távolságok tervezésében azon útbaigazító táblák, amelyeket a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület önkéntesei újítottak fel, a befolyt adó 1 százalék felajánlásokból. Elhagyva a Szent Orbán Erdei Hotelt, visszatértem a Z jelzésre. Újabb emelkedő vitt fel a 609 m magas Sas-hegyre. Mivel a térkép szerint nem nyílik a csúcsáról kilátás, ezért kihagytam a Z háromszög jelzést. Meglepődtem, hogy már a második elpusztult vakonddal találkoztam, ráadásul ilyen tengerszint feletti magasságban. Ráadásul az sem fért a fejembe, hogy mit keresnek ezek az állatok ilyen köves területen. Az árnyas erdőből kitérőt tettem a homoki ágasliliommal, orbáncfűvel, bakfűvel tarkított Nagy-rét sztyepplejtőjére. Ahogy felsétáltam a legmagasabb pontjára, megnyílt előttem a horizont és ámulattal néztem a tájat. Csaknem 360 fokos panorámában gyönyörködhettem: a távolban feltűnt a Naszály, a Dunakanyar, a Visegrádi-hegység, a Börzsöny szelíd és vad nyugati vonulatai. Mondanom sem kell, hogy azonnal beleszerettem ebbe az ezerarcú vidékbe. Hasonlóan szép látnivalókkal lepett meg a Sós-hegy, ahonnan meredeken ereszkedett alá az ösvény. A visszafelé vezető úton latolgattam, hogy felkapaszkodjak-e a Kopasz-hegy csúcsára, de végül úgy döntöttem, hogy legközelebbre is hagyok élményt. Mintegy 40 perc alatt lerohantam a Lengyel-rétektől Márianosztra központjába, hogy elérjem a fél négyes buszt. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy úgy térjek haza, hogy nem láttam a Kálváriát. Így engedelmeskedtem a késztetésnek, amit nem bántam meg. Sok lépcsőfokon át lehet feljutni a kápolnához, de megéri. Leültem, és magamba szívtam a táj illatát, megnyugtató csendjét, megható szépségét. 

Egy költő bizonyára szebb sorokban foglalná össze ezt az élményt. Én csupán azt remélem, hogy a képeimmel sikerül elérnem, hogy minél többen felkeressék a Börzsöny eme szegletét.

 

Köves emelkedő vezet Márianosztra felől a Lengyel-rétek felé

A Bezina-patak köves medre

Bükkös-árok

Szurdok bükk fákkal

Ez a sárga gyűszűvirág még nem nyílt el.

Baracklevelű harangvirág

Nefelejcs

Erdei varázslófű

Nagyírtás állomáson

Nagy-rét júliusban

Nagy-rét

Kilátás a Nagy-rétről a Nyugat-Börzsönyre

Útban a Sós-hegy felé

Sós-hegy (584 m), távolban a Dunakanyar

Kopasz-hegy (539 m)

Kálvária Márianosztrán

Márianosztra a Kálvárióról, háttérben a Nagy-Gallával (497 m)

Pilisi len túra

A Nagy-Szénáson tett kirándulások alkalmával mindig reméltem, hogy megpillantom a pilisi lent. A tanösvényen eddig nem találkoztam a fajjal, ezért elhatároztam, hogy jelentkezem egy pilisi len túrára, hogy megtudjam, hol is él e növény.

A májusi túrát a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársa, Mocsáry Dezső Vazul vezette. Nagykovácsiból indult sétánk, ahonnan hamar elértük a természetvédelmi terület határát jelző táblát. Ennek értelmében valamennyi, a területen élő növény-és állatfaj védettséget élvez. Időnként rövid pihenőt tartottunk, ekkor sok érdekességet tudhattunk meg a Szénások geológiájáról, növény-és állatvilágáról. A magas gubóvirág szép számban bontogatta kék, gömb fejecskéit és a kora nyarat idéző magyar szegfüvet is megtaláltuk a tanösvényen haladva. Jellegzetes, kör alakú csomókban növő fűféle a lappangó sás, ami a jó élőhelyek jelzője. 

Felérve a Nagy-Szénás hármas kúpjára, szemet gyönyörködtető látványként terült el alattunk a Budai-hegység és a Pilis. A középső kúpon még megtaláltuk a fekete kökörcsin néhány tövét, igaz, addigra már elnyíltak. Érdekes élmény volt azt tapasztalni, hogy egy hét alatt mennyire megváltozott az aszpektus. Egy hete még a fürtös gyöngyikék lila szőnyege borította a Szénásokat, megtűzdelve a tavaszi kankalinok sárgájával, melyek mostanra az árvalányhajaknak adták át helyüket. 

Kilátás a Nagy-Szénás középső csúcsáról

 Az egykori turistaház falánál elkanyarodva folytattuk utunkat a pilisi len „hazája” felé. A terület csak vezetővel látogatható, ennek ellenére (mivel külön tábla nem jelzi) többen is beléptek a pilisi len szigorúan titokban tartott élőhelyére. Ügyeltünk arra, hogy a lehető legkevesebb taposást okozzuk, ezért egymást libasorban követtük a hegygerincen.

A pilisi lent a Borbás-gerincen találjuk, amely nevét a növény felfedezőjéről, Borbás Vince botanikusról kapta. A terület a Berni Egyezmény hatálya alá tartozik, amely az európai vadon élő élőlények és természetes élőhelyeik megőrzését írja elő. Kutatók felmérése szerint a jelenlegi állományát nagyjából 30.000 tő alkotja. Az egyes egyedeket nagyon nehéz lehatárolni, mert a növény a gyökeréről is hozhat új hajtást. Ezentúl vannak úgynevezett alvó egyedek is, amelyek egyik évben kinyílnak, 2-3 évig nem látni őket, majd újra megjelennek. 

A pilisi len eszmei értéke 250.000 Ft,  impozáns sárga virágai a május-júniusi időszakban virítanak.

A faj tipikus ereklyenövény, vagyis egyszerre bennszülött (endemikus) és jégkorszaki maradvány (reliktum). Azonban vitatott még, hogy a jégkorszak előtti, vagy a jégkorszakon belüli meleg időszakban élt-e a növény. A faj természetes élőhelyének megőrzése azért is fontos, mert a gyökerén egy szintén reliktum gombafajjal él szimbiózisban. Ha ezt a szoros kapcsolatot megszakítjuk a két élőlény között, akkor az mindkettőjük számára egyet jelent a pusztulással. Mindezek megmagyarázzák azt is, miért nem lehetséges a pilisi lent szaporítani. 

Az európai jelentőségű védelmet élvező Szénás-hegycsoport a pilisi len egyetlen hazai élőhelye.

Úgy érzem, hogy a tanításban is hasznát vehetem annak, amit a túrán láttam és hallottam, így saját élményekből táplálkozva hatásosabban tudom majd bemutatni a pilisi lent.

Mivel a konkrét lelőhely nem publikus, ezért nem szeretnék további fotókat közölni. Aki mindenképpen szeretné megismerni a növényt, figyelje a Duna-Ipoly Nemzeti Park eseménynaptárát.

Ha valaki csupán egy kis túrához kapott kedvet, annak ízelítőül az alábbi bejegyzésemet ajánlom:  http://termeszetiertekeklencsevegen.blogspot.hu/2012/12/kirandulas-szenasok-rejtett-kincseihez.html

A barangolva vadászó pók

A pókok ugyan nem tartoznak a kedvenc állataim közé, de ez a faj lenyűgözött, amikor először találkoztam vele a Váci Ártéri Tanösvényen.

Egy szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus) leselkedett a vízi növényzet felszínén, dermedt merevséggel. Egyik tapogatólába a növényzetet érintette. Vajon így érzékeli, van-e mozgás a víz felszíne alatt?

A csodáspókok családjába tartozik ez a faj. Sötét barna alapszíne mellett, az előtestét és az utótestét két oldalt fehér sáv díszíti. Vízpartokon, ligeterdőkben, lápréteken él, a növényi szárak között. Fogóhálót nem készít, nappal bolyongás közben kapja el zsákmányát: békalárvákat, de akár kisebb halakat is. Szaporodás idején a hálószövő pókok benyomását keltik. A nőstények akár ezer petét tartalmazó kokonjukat a csáprágóik közé fogva cipelik. A nőstények az utódok kikelése előtt kupolaszerűen összeszövik a fűszálak csúcsait; és ez alá akasztják a petecsomót. A nőstény gondos szülő, ugyanis a kikelt kis pókokat egy ideig őrzi a szövedéksátorban. A fiatal pókok gyakran a víztől távol, erdők, mezők közepén élnek. A faj példája az ivari kétalakúságnak: a nőstény jóval nagyobb, mint a hím. 

Magyarországon a vizes élőhelyek veszélyeztetett állapota miatt a vidrapókot felvették a védett fajok listájára, eszmei értéke 5000 Forint.

Az előtest mérete 6-9 mm, de akár az 1 cm-t is meghaladhatja.

Szerencse kísérte kirándulásunkat, mert egy nap alatt három vidrapókot is láttunk ( ezen a képen egy másik nőstény szerepel).

Irodalom: 

Pókok, skorpiók (Búvár zsebkönyvek)

Urania – Állatvilág, alsóbbrendű állatok

A hazai védett fajok listája:

http://nmhh.hu/dokumentum/153733/mk_12_128.pdf

A tavasz hírnökei

A kora tavaszi növényeket geofiton növényeknek nevezzük. Ez azt jelenti, hogy a talajban telelő, évelő növények a hótakaró eltűnése és a fák lombfakadása közötti, fényben gazdag időszakban hoznak virágokat.  Mire az erdők kizöldülnek, addigra visszahúzódnak a talajba és így várják a következő tavaszt.

Téltemető (Eranthis hyemalis)

Délkelet-Európa nedves lomberdeiben őshonos, mediterrán eredetű faj. Parkokba, kertekbe dísznövényként ültetik, azonban sok helyről kivadult. Közép-Európában is megtelepedett, hazánkban a hegy-és dombvidéken szórványosan előforduló, védett faj.

A zárvatermők törzsének, kétszikűek osztályának, ezen belül pedig a boglárkafélék családjának képviselője. Aranysárga virágai kora tavasszal megjelennek, megörvendeztetve a természetjárókat. 2-3 cm átmérőjű virágának jellegzetessége a sok, spirálisan álló porzó. A virágok alatt gallérszerűen rendeződő levélörv található.

Bolygatatlan élőhelyen virágszőnyegben gyönyörködhetünk.

A téltemető bimbói a Margit-szigeten már február közepén megjelentek, majd hamarosan kinyíltak.

A sok porzó spirálban helyezkedik el.

Kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis)

Kora tavasszal (februárban) nyíló virágunk, főként az üde talajú erdők lakója. A kíméletlen nőnapi árusítás és a tavasznak örvendező kirándulók gyűjtőmunkája a fajt veszélybe sodorta, ezért 2005-től természetvédelmi oltalom alá helyezték. Eszmei értéke 10 000 Ft, amely kiterjed a növény valamennyi részére (hagymájára, virágára, magjára). A zárvatermők törzsébe, ezen belül az egyszikűek osztályába soroljuk. Két tőlevele fejlődik, melyek gyakran még a hó takarásából bújnak elő. Könnyen felismerhető két körben álló lepelleveleiről, melyek közül a külső három fehér és hosszabb, a belső három rövidebb és csúcsain zöldes színű.

A téltemető és a hóvirág geofiton növények.

Az egyszikűeknél a csészelevél és a sziromlevél összenőtt, lepellevelet alkot.

Ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis)

Az egyszikűek osztályának, továbbá a liliomfélék családjának képviselője e tetszetős küllemű faj. Jellemzője a kékes-lilás, hat tagú, szabad, csillag alakú lepel, benne hat porzóval. Kettő vagy három levele szálas, széles, szárölelő. Élőhelyét ártéri puha-és keményfaligetek, valamint üde tölgyelegyes erdők képezik. A faj gyakorisága ellenére hazánkban védelmet élvez, eszmei értéke 2000 Ft.

2-8 tagú, fürtös virágzat

Felső állású magház

Kétivarú virág

Vöröses-barna tőkocsány

A lepellevelek töve gyakran fehér.

Aki netán vadon élő hóvirággal találkozik, az bejelentheti a Vadonleső honlapján.

http://www.vadonleso.hu/fajok/novenyek/hovirag/

Téli vendégsereglet

Az idei tél ridegnek bizonyult a tavalyihoz képest. Novemberben aggódva figyeltük, hogy a Margit-sziget madáretetői üresen állnak. Elhatároztuk, hogy néhányat mi magunk töltünk fel eleséggel. A kisállat kereskedésekben önmagunk állíthatunk össze magkeveréket, tápláló fekete napraforgóból és apróbb szemű kölesből. Egy nagy zacskóval mértem ki, majd beszereztem hozzá hántolt szotyit is, hogy a madárkáknak még kevesebb energiát kelljen fordítani a magok feltörésére. Örömmel konstatáltuk, hogy jószívű emberek időközben kifüggesztettek cinkegolyókat. Mivel a kistestű madarak a hidegben rengeteg energiát égetnek, állandóan táplálkozniuk kell. Akár egyetlen éjszaka -ha nem jutottak elegendő élelemhez- kihűlhet a pici testük és a reggelt már nem élik meg. Mivel a cinkék védett madarak, így kötelességünknek éreztük, hogy segítsünk rajtuk. Egy alkalommal egy kedves idős nénivel találkoztunk a nagy rét közelében lévő etetőknél, aki diót hozott a mókusoknak és kicserélte a fagyott ivóvizet frissre. Mókusok ugráltak a fejünk fölött, hangosan csettegtek egymásnak, az éhesebb elkergette a másikat. Türelmesen leguggoltam és hagytam, hogy a mókus önszántából közelítsen meg engem. Persze nem vette el a kezemből a szotyit, de ha leszórtam egy fa tövébe, akkor leült, lompos farkát a háta fölé meresztette és két mancsával ügyesen fogva a magokat, el kezdett majszolni. Annyira megszokták ezek az állatok az ember közelségét, hogy hagyták magukat fotózni. Eleséget adtunk és cserébe bizalmat kaptunk. Így történt meg az, amire álmunkban sem gondoltunk volna. A táskából előhúzott, magokkal teli zacskó mellett egy széncinke repült el, majd szitált a zacskó közelében. Egyszer éppen csak, hogy ki nem szakította. A kis cinkék már az ágakról figyeltek bennünket és egyre lejjebb ereszkedtek, majd megtörtént a csoda: a kinyújtott tenyerünkre szálltak. Gondosan végigszemlélték a magokat, majd a nekik legszimpatikusabbat (általában a legnagyobbat) felcsippentették, majd egy közeli bokorra repültek vele. Szinte nem tértünk magunkhoz az ámulattól. Ezek a kis éhes madarak a bizalmukba fogadtak bennünket. Egy könyv azt írja, hogy a széncinkék nemcsak okosak, szemtelenek is. Szemtelenül bizalmasak. Természetesen jó pár fotóval megörökítettük a felejthetetlen pillanatokat. Azt gondoltam magamban (és már előre búslakodtam), hogy minden csoda három napig tart. Nem így lett, ugyanis több hétvégén kimentünk a szigetre és a csoda minden alkalommal megismétlődött! A széncinkéken kívül kékcinegék, őszapók, csuszkák is megörvendeztettek bennünket. A madáretetőkre szorgosan jártak a mókusok és a szajkók is. Sajnos a zöldikéknek legtöbbször csak a hangját hallottam, nagyon félénkek és emiatt nehéz volt őket lencsevégre kapni. Legalább ennyire ijedősek a mezei verebek is. Mindeközben igyekeztük feltérképezni a sziget többi tollas vendégét is. Még december közepén felfedeztük, hogy csonttollúak lepték el a sziget északi végét. Ezek az elegáns megjelenésű, bóbitás madarak Észak-Európából érkeznek hoznánk azokon a teleken, amikor hazájukban nincs elegendő madárberkenye. Ilyenkor invázió szerűen, nagy csapatokban keresik fel kedvenc csemegéjüket Magyarországon. Ha a csapat egyik tagja megriad, akkor a többi is követi őt. Nemegyszer tapasztaltuk, hogy a léprigó egyedül képes volt elzavarni a csonttollúakat. Szintén téli vendégként érkeznek hozzánk a szőlőrigók és a fenyőrigók csapatai, egymással sokszor vegyülve. Jellegzetes, fémes hangjáról ismerhető fel a süvöltő. Hímje élénk vörös hasú, míg a tojó pasztell rózsaszínes.barnás árnyalatú. Lusta madarak, ha egy fán élelmet találnak, onnan nem mozdulnak el egyhamar. A fotózásukkal az volt a probléma, hogy túl magasan, az ágak takarásában voltak. Tekintélyes csőrével élvez elsőbbséget az etetőn a meggyvágó, aki félelmet keltő külseje ellenére jámbor madár. Visszatekintve kalandosnak mondhatjuk az idei telet és reméljük, hogy több madárka életét mi menthettük meg.

Válogatós csuszka

Szajkó

A vörösbegy a legnagyobb diót választotta.

A zöldikék félénken húzódtak meg az ágak sűrűjében.

Szőlőrigó, feltűnő szemöldöksávjáról ismerhető fel.

Tündéri őszapó egy csőréhez képest hatalmas szotyival.

Tekintélyt parancsoló meggyvágó.

Csonttollú

Kékcinege

Mezei veréb

A közönséges mókus télen gyakran ereszkedik a talajra, hogy táplálékot keressen.